A Bagi-Nacsa duó tagjai, mint a hazai humor speciális képviselői, lapunk hasábjain jelentik be , hogy megalapították a sit down comedy műfaját. Ennek beláthatatlan következményeiről olvasóink első kézből, tőlük értesülhetnek.

Nem jó a bohóchalnak
Interjú Nacsa Olivérrel

Hogy lett ebből duó?

- A véletlennek köszönhetően. 1995-öt írtunk, egy időben, egy térben tartózkodtunk Ivánnal. Én poénból léptem fel, mondjuk így, egy házibulin, ahol Iván zsűrizett engem, és szólt, hogy ő is ilyen hülyeségeket csinál, mint én, és mi lenne, ha...

Mi tartja életben a poént, amiért a mindenkori közönségnek szólni tud?

- Ha valaki elkezd humorral foglalkozni, és belövi azt a vonalat, hogy az aktualitások mentén próbál meg ebben a műfajban valamit is keresni, akkor a humor mindig napra kész lesz. Aczél elvtárssal viccelődni ma már nem poén, hisz' azóta generációk nőttek fel. Ha technikai példát akarnék felhozni a dolog érzékeltetésére: emlékszem, első szövegünket írógépteremben írtuk, lenyomtál egy gombot, és utána nem volt ujjad, mert annyira fájt egy betűt lenyomni. Vannak a humorban, akik még mindig így gépelnek. El kell fogadni, hogy van egy kereskedelmi célcsoport (nem csak Magyarországon), van egy fiatal generáció, amelyik azt várja, hogy a napi aktualitásokat valaki feldolgozza számára. Ez hálás dolog, hiszen mindig történik valami.

Az a kereskedelmi célcsoport, amit említettél, milyen típusú poénra éhezik? Azért kérdés ez, mert ma tarol a stand up comedy.

- Ez nagyon nehéz, nagyon szubjektív a műfaj, és az is, hogy kinek mi tetszik. Ma már a cipésztől az eladón át a tanárig mindenki azt gondolja, hogy ő vicces ember, és humorista akar lenni. Vagy énekes. És közben nem találok egy jó vízvezeték-szerelőt, mert éppen forgatnak vagy fellépnek valahol. Ugyanakkor azt vallom, virágozzék ezer virág, nekem nem fáj, aki jó, az elfér a pályán. A stand up comedy nevet Amerikából hoztuk, és ma egy jól felépített brand Magyarországon. De hát - valljuk be - már Hofi is ezt csinálta! Ha úgy tetszik, mivel mi az Ivánnal egy pult mögött ülünk, akkor a mi műfajunk a sit down comedy. Akkor én is feltalálhatom és eladhatom mint egy új brandet. És el is adom (nevet). Kimondom, hogy mi, Bagi Iván és Nacsa Olivér, megteremtettük a sit down come­dyt Magyarországon.

És ezt ugye, most a Hetek jelenti be.

- Tulajdonképpen igen, ez így nem hangzott még el.

Történelmet írunk! Melyek hát e műfaj alapkritériumai?

- Nyilván vannak szórakoztató előadók, de nem elég vicceset mondani, kell hozzá előadókészség, karakter, hangsúly, és szerintem egy fizimiska. Nem mindenkitől hiteles egy dolog.

A humor olyan, mint egy éles kés. Hol van az a pont, amikor már nem sérti az emberi méltóságot?

- Magyarországon van egy túlérzékenység, ami azért baj, mert sok mindennek gátat szab. Ilyen kérdés Amerikában fel sem merülhet. De válaszolva a kérdésedre, az embernek elsősorban a minőségérzékére kell hagyatkoznia egyébként. Tizenöt év után mi már, azt gondolom, nagyjából érzékeljük, mi az, ami esetleg átmegy, ami még belefér, és mi az, ami már sok. Ugyanakkor aki közszereplő, aki a mi céltáblánk, annak ezt el kell viselnie. Én ebben a műfajban nem vagyok híve a finomkodásnak. Aki hülyeséget csinál, ami aztán tényszerűen bebizonyosodott, az vállalja a felelősséget.

Azok a belpolitikai események, amelyeket karikírozol, magánemberként mennyire izgatnak?

- Abszolút. Azokat a politikai műsorokat, amelyek nem a fröcsögésről szólnak, amelyek próbálják objektívan megközelíteni a kérdést, megnézem, amelyek viszont elveszítik a valóságérzéküket, azokat nem.

Ami most zajlik a belpolitikában, az amolyan kis magyar abszurd.

- Igen izgalmas ország vagyunk, valami mindig történik a rendszerváltás óta eltelt húsz év elrontott politikájának következtében. Milyen unalmas lenne svájci humoristának lenni, ahol harminc éve minden ugyanúgy van!

Milyen a jó közönség?

- Többféle közönség van. Minden típushoz más nyelvezetet kell használni. Ezt nagyjából lehet érezni. De fontos a helyszín is, hiszen egy kardiológus országos konferencián más nyelvezettel kell dolgozni - ott sokkal inkább működnek a politikai dolgok -, mint mondjuk egy nyári fesztiválon egy faluban, ahol viszont a kereskedelmi tévé bulvár műsorai szolgáltatják a fő poén­forrást. Egy haknin rögtön érkezik a visszajelzés: tetszik, nem tetszik. Ha nincs visszajelzés, akkor pánik van. Ez is a szépsége valahol ennek a szakmának, hogy hogyan szólít meg az ember több réteget.

Láttad biztos a Némó nyomában című rajzfilmet, amelyben a bohóchaltól mindig viccet várnak. Szembesülsz ilyen helyzetekkel?

- Igen, nagyon sokszor. Egyre nehezebben dolgozom fel. Bárhol meg tud történni a Metro áruháztól kezdve az utcán, séta alkalmával, egy kávézóban ülve. Odajönnek: „Figyelj, mondok egy viccet!" Szörnyű! De az is szörnyű, hogy „Na, akkor inkább te mondj valami vicceset." Igyekszem ezeket finoman elhárítani.

Mit lehet tudni a szilveszteri műsorotokról?

- Ha már a Hetekben bejelentettük, akkor biztos, hogy sit down comedy lesz, megtartjuk a híradós formátumot, és ezen belül az év eseményeit dolgozzuk fel. Mozgalmas év volt, választások, zenei tehetségkutatók, érdekes dolgok történtek például Stohl Andrással. Ilyesmi.
(Sz. I.)

Lehet, hogy író vagyok
- mondja Bagi Iván

Hogyan él túl egy humorista négy kormányváltást? Miért nem untunk meg benneteket tizenöt év alatt?

- Ebben a szakmában a megújulási képességen múlik minden. Nagyon sok embernek problémája ez Magyarországon, nemcsak művészeknek, hanem úgymond civileknek is, hogy megrekednek a múltban, és onnan már nem érdekes, amit mondanak. Nem elég egy-két évig divatosnak lenni, hajszálpontosan kell érezni az aktualitást, mi érdekes és mi nem. Egy Gálvölgyi János vagy Fábri Sándor is ezért tudnak folyamatosan szinten maradni. Aki lemarad, annak épp' az a problémája, hogy már negyvenéves az előadása, fél a változástól, nem bízik magában, a régi poénokba kapaszkodik, nem meri kipróbálni az újat. Láttam egyszer egy remek filmet egy stand uposról, aki egy idő után új poénokkal rukkol elő, ám a közönség nem veszi a lapot. De legalább megpróbálta! Én is így vagyok ezzel: ha az ember nem veszti el a képességét arra, hogy beleérezzen a dolgok állásába, akkor be fognak jönni a poénjai.

Ebbe belefér a stand up műfajban oly' sokszor alkalmazott élménybeszámolósdi is? Mennyire énekled meg a magánéletedet, mondjuk a haknik során?

- Nincs bennem ilyen küldetéstudat. Elsősorban parodistának tartom magam, és humoristának csak annyiban, amennyiben az aktuális eseményekre koncentrálok. Magánjellegű történeteket nem nagyon hozok be a repertoárba, próbáltam, de nekem nem áll jól, nem tudom olyan autentikusan előadni.

Miért van az a benyomása az embernek veled kapcsolatban, hogy nem teljesen elégít ki a jónép szórakoztatása? Nevetek a játékodon, de közben mintha folyamatosan filozófiai mélységű kérdések gyötörnének.

- Újra filmes élményeimre hivatkoznék. A Dumb és Dumber című alkotásban az egyik ütődött figura mondja a másiknak, hogy „unom a életemet, nem érzem jól magam". Miért? - jön a kérdés, mire az egyik legnagyobb filmes duma következik: „részt szeretnék vállalni világra szóló dolgokban." Engem is így kell elképzelni. Van bennem egy ilyen igény, illúzió, amit a pubertással kinőhettem volna, de nem történt meg. És ez gondolkodásra serkent. Talán több van bennem, talán sokoldalúbb vagyok. Tizenhat évesen kezdtem parodizálni, és akkor az annyira szép volt, hogy azt gondoltam: ennek soha nem lesz vége.

Hát nem is tűnik úgy, hogy vége...

- Persze, újra van saját műsorunk, önálló esteket tartunk, járunk fellépni vidékre, ez mind nagyon szép és értékelendő, de úgy érezem, vannak még bennem egyéb irányú késztetések is, tele vagyok ötletekkel, kreativitással, nagyobb szabású projekteken töröm a fejem.

Ezért írsz könyveket?

- Eddig hat könyvem jelent meg, de ezek nem bizonyítják még eléggé, hogy értek az íráshoz. Lehet, hogy csak azért írom őket, hogy valami maradandót alkossak, és abban a hitben ringatom magam, mint Nagy Bandó András, aki minden nemzedéknek írt könyvet, összesen talán 180 darabot. Hogy az enyémek mennyire jók, azt most ne firtassuk. Általában nagyon rövid volt a határidő, és kicsit összecsapottak lettek, egy-egy hetet szántam rájuk, ami napi 60-70 oldalt jelent. Fáy Miklós bizalmasan elárulta nekem, hogy katartikusan rosszak, de semmi gond, neki nem ez a szakterülete. Tehát, ha a törekvéseim megfelelő szorgalommal párosultak volna, és még ennek tetejében képeztem is volna magam, mondjuk egyetemen, biztos jobban írnék.

Bízzuk az olvasóra, hogy ebből most mennyi az önirónia, és citáljuk Márait, aki szerint a sikeres írók titka a fegyelmezett életvitel. Úgyhogy ez a hajó még nem ment el...

- Ha azt nézem, hogy Rousseau negyven volt, amikor sikeres lett, Schopenhauer hetven, a Nobel-díjas Saramagónak pedig hatvanöt évesen indult az írói pályája - és azóta 54 nyelvre fordították le a könyveit -, akkor még van remény. Addig is rengeteget olvasok, mindenkitől, aki szerintem számít, például orosz és francia irodalmat, kortárs amerikaiakat, filozófiát, Heideggert, Spinozát, Schopenhauert, Kantot, Wittgensteint. Érdekes, hogy Wittgenstein azt mondta: semmi értelme örülni, az öröm semmit nem jelent. Annyira ateista és dekonstruktív volt, hogy élete végére vallásos lett, és megtagadta életművét.

A kormánynak készülő kommunikációs stratégiádat is az úgymond identitáskeresési portfóliódhoz sorolhatjuk?

- Hangsúlyoznám, hogy én a mindenkori kormánynak írok. Mivel éppen a jobboldal van hatalmon, így most nekik szól, amin dolgozom. A címe: Nem­zeti Bizalom Programja. Magyarországon nem az egyes kormányok, hanem maga a hatalom járatódott le teljesen az elmúlt nyolc évben, holott bizalom nélkül semmi nem fog működni ebben az országban. Ezért is van nagy szükség olyan közösségekre és felületekre, amelyek közvetítenek az állam és az emberek között. És kellenek olyan ügyek is, amelyek mindannyiunk számára fontosak. Eljött az idő, hogy a kisebb, akár internetes közösségektől kezdve, vagy éppen rajtuk keresztül az egész társadalmat aktivitásra ösztönözzük. A párbeszédet folytató, nyitott államé a jövő. E nélkül végünk van szerintem. Meglátjuk, mennyire viszi ebben a kérdésben az én 40-50 oldalas küldetéstudatom.
(Sz. Z.)