Igen, most valami újat kezd a kezdő író: júliusra tehát beiratkozik a népies iskolába, ahol Móricz Zsigmond osztályfőnök úr vezetése alatt káromkodástant, asztamateremtetteológiát, kutyafalógiát, beszéd- és förtelemtant és köpészetrajzot tanulmányoz; rendkívüli tantárgynak heti két órában helyesírásról leszoktató testgyakorlatokat végez. Első írásbeli dolgozatait itt nyújtja be a Nyugatnak.

(Folytatás)

Turi Dani ozstán mégis hazakódócott, de a lelke fenekin, meg a fenekelelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit.

- Hej, muramista, muramista - ódódzott a nyelvije nekije -, bé tökkel vágtál csülökbe.

Megaztánis a felesége eszmélkedett a jobbérzésébe, és attul úgy, de úgy összefancsorgott a lelke levese, hogy szinte bőrzött. Akkor, mint a kanoroszlány, kibicsakta a nyakát, a szeme is megnyikkant bele - aztán akkor úgy ment Turi Dani, szélesen, peckésen, nagytehetemséggel, úgy ment végig araszolva a nagy utcán. De közben tarajashorgas, úri böfögés nyomta, nyefegette a torkát, azt meg legyűrte keserűen: izgatta, vágta, gyömöszölte, gyomrintotta a nagyérzés, nagyfeneérzés, hogy az erei úgy daggantak a nyakacsiggályán, mint téli teplincze a vágáskor. Az a szeginasszon! Az a szeginasszon!

Eccere Bira jön vele szembe, az meg csak ránézett, megnézte a testivel egészbe, és csak úgy sunysuttyából odapistangolt a nagyerős hím szemébe. Csak úgy, a hóna alól nézte, de a cippes derekát végigriszákolta valami fortymeleg.

- Hej, muramiste, te Bira, merre lófrász? - beszélt Dani, de a szemét már elöntötte a hímes vérharag.

- Merre? - rüstölt a ján, nyelveskésen. - Merre, hát mér, aszongya, kee! Amerre fekete jérce jár: a lábán.

S megrisszantotta újfent a derekahajlását.

Dani akkor nem szólt, hanem eccercsak nagybüszke hímdagadás fogta el: - a két szeme elnyálladt, betaknyadzott a hévtül: kicsurgott a pörses, duzzadt férfiszája: - a nyakaere félméterre kilógott, és úgy megszoringatta zekéjét, hogy kicsattant a golyvás hátulja. Azzal csak félkézbe kapta a jánt, egyet roppantott és megcsóválta a feje fölött. Úgy lett meg a ján, aztán visszaesett, mint a rongy, nyaflán, szétnyúlva, kehesen.

A férfi csak nézte, és már torlakodott a torkában a nagyutálat. Valami erős, mélységes lágyság fogta el, héj, muramiste, muramiste - azzal fogta, béköpött, odapökött az erős, széles tenyerébe egy féllitert, azt hozzácsapta a jánhoz, hogy csak úgy liccsent.

Úgy ment el, mint az Isten.

Kimeresztette a nyakát.

Vitte a nagyerős lelke.

A tábla végébe meg ott állt a walesi herceg felesége, annak a törékeny testét végigbizsenbozsongatta valami borsódzás, babzás: - úgy nézte a férfit, hogy málladt tőle a fehér melle. Különösen a köpést nézte. Ilyen szépet, igazit, hímeset még nem látott. Ilyen igazi, erős férfit.

Az meg csak jött felé.

- Mi járatban erre, Turi uram - kérdingette a hercegzasszony csak úgy közömbösen.

- Instállom, usgye, aszongya, butykos, lölkem - mondta Turi Dani makacs-mereven. S egyszercsak, fogta, s akkorát bömbent, ordantott a torkával, hogy a szája kétoldalt kirepedt a füléig. Valami forróság fogta el a hercegzasszonyt: - a hímség ilyen förtelemszép nyikkanására. Elszédült, megkábult, összebágyadt, lecsuppant, odariggyent a férfi zekés melletetejére. Először látott igazi férfit. Erős, ősösztönös, nagyszerű, igazi, félliterköpő, füligrepedtszájú, füstös férfit. Az igazit. A nagyot. A kérlelhetetlent. Az ősösztönöst.

- Te szép, te én uram, mura, mura - nyögte elaléltan, pihegve, mint nyaratszaki csibbe.

Dani meg nézte.

Aztán egyetlen, morczos mozdulásával a körmefeketéjének, felhasgatta végig a hercegasszony hasát. Úgy hagyta ott, kibuggyanva. Az még akkor is szerelmesen tátogott, tinpegett utána.

Úgy ment el döngve.

Vitte a nagylöttyös indulat. A férfit.

Két uralkodó herceg jött vele szembe három bölénnyel. Dani oda se szottyant nekik, áttaposott rajtuk. Belerúgott, átrúgta. Hozzá sziszegett a fogával, keresztül a foga-húsán.

Három másik ember jött.

A tömörkény, meg a gárdonyi, meg a mikszát.

- Mi járatban - mondta a tömörkény. - Mi járatban, gazduram. Itt nem lehet átmenni, gazduram. Dram.

Dani csak nézte. Vérbenyihhant, a szeme.

Nagyot, keserveteset fohászkodott a gyomraveleje. Két kezével odakapott, megfogta, forgatta a népiescht és csak úgy szőrmentében, riszálva, odakente a palánkhoz. Még be is sózta, paprintotta kevéssé. Egyet ropigott a fogával, s leharapintotta a két másik népiesch fejét. Úgy meningélt továbbság, népies irányban.

A gazda hatfele indult korpára malacnak. Még kissé tugymékolt a ládarekeszben, csetvett, pisztomált, mint akinek nem sietős.

- Mi a fenét miáskol annyira? - vetette az asszony, zsőrhetnékje támadván, igaz is, mit kell neki reggeli-reggelvén, hogy éppen annyira... de csak úgy, inkább tisztességadásból. Láthatná, pitymázik a napocska. - Mit nem lel?

- Ezt az izé miskároló csaklit, te, hogy a hernyó nyüvessze... Hová a kórságba kajta-bajtátok?

- Ott nézze kend, ahol van, nem ahol nincs - bökte az asszony a szemivel a ládafenekére. Ott is volt. - No, leli?

- E a, e hát - biccent a hitese, s már fente a lábszíjhoz, s rakta csak úgy hanyagul, kenyér meg pityóka közé, a déli elemózsiához. Mint akinek odakell csak, arra.

S már dübörgött-loholt kifele. Az asszony nem szólt, csak úgy gondolvást hagyintott utána, minek a neki. A tehen már nedvedzett idén, kétszeris, az emse még tyúknyi, nem kell annak még miskárolás.

Az meg csak ballagott, hunnyogva-hüppenve, agyarán a pipával. Igaza van a csoroszjának, gondolta magának, a nap is hányja bogarát, odafent jó kis szellő vakaródzik. Jó is lesz az, a repcének, majd ha dűlni kezd.

Eközben az útra ért, ahol ágadzik. De nem a rétság fele fordult, mint különben. Átbakkant, jobbra, a márgafőd irányában.

Ott vót a kis kulipintyó. A haragosáé.

Az ablakon át meg is látta mingyárt. Otthon volt, pöszmét sajkált. Bérnapszámra kellett volna, de nincs munka. Csak úgy, az ajtórúd mentén tisztelt be hozzá.

- Aggyisten - löttyintette a kalapszederjét.

Az csak morgott valamit. Ültek, pipáztak.

Déltájra megmukkant az ember.

- No.

- Hát így.

- De nem a, a má nem.

- Nem-e? Hát márgakubikus kend, vagy cservesz? Az anyád...

Pipázott, felállt, egyet bökött, a bicskával, szépen egyenesen. A hasa alá annak. Meg se nyiffant az ember. Lehuppant, lassan. A fejőszékre buggyant a béle, rángott egy párat. Aztán nem izgett többet.

A másik próbálta a miskárolót, csukódik-e. Csóválta fejét.

- Kijár a szöge ennek - mondta -, a fene vigye. Be kell kalapálni.

Indult a kovácshoz.

Az ágadzásnál érték utól a magyar csendőrök.

- No, gyüjjön kend, gazda - szíveskedtek neki. Az már értette. Ment szépen.

A kovács előtt vitték. Ott megállt egy szuszra. Az egyik csendőr, szikár, csutkás, nagycsontú ember, szöszmételte, hogy akar valamit.

- No, mi ké?

- Hát csak, ha nem törvénytúlsó... Mert be kéne adódjék ez a miskároló itten... Kijár a szöge ennek.

A nagycsontú bólintott. Ő is ipari munkás volt, állatszámadó.

- Hát csak adja kend. Majd béviszem.

- Úgy a. Aztán szójjanak majd az asszonynak. Hogy vigye haza. A Sándornak kell majd, jövő ilyenkor. Disznóra. Isten mint nap.

S ballagtak tovább, a törvény felé.