Darvas Szilárd A Nõ Teremtése

Szóval az Úr legelõször, Férfiembert alkotott,

Ezzel teltek hosszú évek, Nappalok és alkonyok,

Ami szép volt, ami jó volt, Mindent ebbe fektette,

Õ maga is megcsodálta, Mire készen lett vele:

Domború mell, magas homlok, Sziklát görgetõ karok,

És a többi. Részletezni Nem is nagyon akarok,

Szeme, füle, lépe, mája, Lába is, hogy lépne rája,

Hogy így visszagondolok, Csupa, csupa jó dolog.

No, de közben hiba történt: Elfogyott a nyersanyag,

Míg a férfi ily remek lett, A szegény nõ megfeneklett,

Rá már semmi sem maradt. Ám az Isten azért Isten,

Véghetetlen bölcsessége, Mindig jó dolgokra inti,

Tudja, hogy ha segít magán, Az isten is megsegíti.

Hogy ily nagy volt a probléma, Csak merészebb lett Õ attól,

És nekiállt nõt csinálni,- ahogy azt ma mondanátok -

Mindenféle mûanyagból. Volt abban a nõben minden,

Bizony nem lesz könnyû dolgom, Véges-végig elsorolnom.

Az ezüsthold kereksége, Pálma sudár merevsége,

Õszi felhõ mélabúja, Mélyhegedû néma húrja,

Õzikéknek kecsessége, Majmok csacsi fecsegése,

Május üde tavaszsága, Csörgõkígyó ravaszsága,

Fák közt nyögõ szél fuvalma, Bõsz oroszlán rémuralma,

Páva tolla, pulyka mérge, Gyáva nyúlnak rettegése,

Kis verébnek puha pelyhe, Illatozó rózsa kelyhe,

Mérges fullánk kis darázsba', Felparázsló tûz varázsa,

Csorgatott méz édes íze, Szomjúság a tiszta vízre,

Nyári zápor, rét keserve Tél dühétõl szétseperve,

Bátor tigris vad haragja, Kis pacsirta trilla-hangja

És a többi, és a többi, Az is, ami ki lett hagyva.

Nem volt már a férfi árva, Mert az Úr az új teremtményt,

Neki adta illetõleg, Rásózta az õ nyakára...

Nem telt bele alig pár nap, Hát az Úrhoz mén a férfi,

S panaszkodik, azt remélve, Hogy az isten csak megérti.

Uram! - így szól - kezed mért ver? Rettenetes egy teremtmény,

Akit adtál, az a némber. Szája be nem áll, ha fecseg,

Egyszer nyûgös, másszor beteg, Minden semmiségért zokog,

És veszélyes és szeszélyes, Hogyha egy kis öleléshez

Néhanapján hozzáfogok. Máskor - hogy is mondjam - mohó!

Izzik, mint a tüzes kohó, Kábít, bódít, mint az óbor,

Csak az a baj, hogy sose jókor. Elpusztulok vele élve,

Így könyörgök: vedd õt vissza! Nincs szükségem feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt: Látom nincs belõle hasznod,

Nem erõszak a disznótor, Visszaveszem én az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap, S hát megint csak jön a férfi,

S panaszkodik, azt remélve, Hogy az Isten csak megérti:

Uram! - így szól - én se értem, De hiányzik az a némber,

Ettõl vagyok én most bajba', Hiányzik a dalos ajka,

Milyen kedves, mikor fecseg, Megható, ha néha beteg,

Hogyha szenved, hogyha zokog, S milyen hálás, milyen boldog,

Hogyha egy kis öleléshez, Néhanapján hozzáfogok.

Mámorító, mikor mohó Izzik, mint a tüzes kohó,

Kábít, bódít, mint az óbor, Sose rosszkor, mindig jókor,

Nincs öröm, csak vele élve! Így könyörgök: add õt vissza,

Szükség van a feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt: Látom, látod már a hasznod,

Visszaadom hát az asszonyt! Nem telt bele alig pár nap,

S hát csak újra jön a férfi, S panaszkodik, azt remélve,

Hogy az Isten csak megérti: Uram! - így szól - én se értem,

De csak némber az a némber, Sok bosszúság, kevés öröm,

És a csóknál több a köröm, Köröm, karom, fecsej, szitok,

Ha úgy látja jónak, kidob, Minden bajért engem okol,

Vele élnem tüzes pokol, Így könyörgök, legyen vége,

Vedd õt vissza, sose lássam, Nincs szükségem feleségre!

Ez már sok volt az Istennek, Nagyot ütött az asztalra:

Volt idõd, hogy kiismerjed, Nekem is van egy kis eszem,

Többé vissza sose veszem, Oktalanságodon okulj,

Ahogyan tudsz, úgy boldogulj, Ezt a mérget hordanod kell,

Akárhogyan éget is, Vidd az asszonyt, mert különben,

Beszüntetlek téged is! Sok millió éve ennek,

De semmi se változott, Ma is így vagyunk a nõvel,

Hol áldott, hol átkozott, Nyögünk, hogyha velünk van és,

Hogyha elhagy akkor is, Ezt csináljuk amíg élünk,

Így jön el az aggkor is, Amíg ez a világ világ,

Össze sosem békülünk, Tragédiánk egy mondatban:

Sem velük, sem nélkülük!